Dr. Laczkó Ágnes

Dr. Laczkó Ágnes

sebész, érsebész

Az, hogy orvos leszek, már nagyon kicsi gyerekként eldőlt számomra. Amikor vakbélgyulladással kórházba kerültem, elhatároztam, hogy ezt szeretném csinálni: olyan akarok lenni, mint azok a szakemberek, akik ott körülvettek. Persze nem állítom, hogy az évek során nem tekintgettem más szakmák felé is, de néhány hónap után mindig visszatértem az eredeti elképzelésemhez.

Már a gimnázium alatt dolgoztam az egészségügyben, ennek köszönhetően hamar választottam szakterületet is. Amikor ugyanis az Üllői út sarkáról, ahol laktam, elindultam 17 évesen, hogy segédnővérként munkahelyet helyet keressek magamnak, az első épület a sebészet volt, ami utamba esett. Ott dolgoztam tehát egy hónapot és nagyon megszerettem. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szereztem orvosi diplomát 1981-ben, és végig tudtam, hogy belőlem sebész lesz. Még akkor is, ha abban az időben még nagyon kevés nő volt ezen a szakterületen az egész országban. Amikor tehát a váci véradó állomáson ajánlottak nekem először munkát, mert ott volt orvoshiány, nagyon elkeseredtem. De azt mondták: ha egy évet eltöltök ott, átvesznek a sebészetre. És ez így is történt: ezt követően tíz évig Jávorszky Ödön Kórház sebészeti osztályán dolgozhattam általános sebészként.

Szerettem a munkámat, de egy idő után késztetést éreztem, hogy tovább specializálódjak. A tüdősebészetről azt gondoltam, az fizikailag nehéz munka egy nő számára, a plasztikai sebészetben pedig az esztétikai vonal nem érdekelt, az égési sérültek kezeléséhez viszont nem éreztem lelkileg elég erősnek magam. Így maradtam az érsebészetnél. A tanfolyamot a Semmelweis Egyetem Ér és Szívsebészeti klinikán végeztem, két év után pedig munkát is ajánlottak ott számomra. Nagyon büszke voltam arra, hogy az akkoriban Európa legnagyobb létszámú érsebészeti osztályának számító intézményben dolgozhatok, hiszen tudtam, hogy ott a szakma legnehezebb és és legkomplexebb műtéteit végezhetem, ami az országban csak kevés helyen lehetséges. Immár 35 éve már csak érsebészettel foglalkozok: artériákkal a klinikán, vénákkal pedig néhány éve a VP-Med-nél. Az, hogy magánklinikán is dolgozhatok, számomra azért öröm, mert itt megtapasztalhatom, milyen az, hogy ha 20 percem van egy betegre, azt csak és kizárólag vele töltöm. Nem csörög a telefon, nem hívnak el a műtőbe és nem kopog be senki valami fontos kérdéssel. Azt gondolom, ez összehasonlíthatatlanul többet jelent betegnek és orvosnak is, mint az, hogy egyébként sokkal szebb a környezet is.

Azt szeretem az érsebészetben, hogy minden eset egy kicsit más. Nincs két egyforma ember, így az érhálózat sem feltétlenül úgy fut, ahogyan az a tankönyvben meg van rajzolva. Amikor tehát hozzákezdek egy műtéthez, tudom,hogy mindig lesz valami, amire ott, azonnal kell tudnom reagálni.

Az utóbbi 5-6 évben jelentősen megnőtt a női sebészek száma, ami örömteli változás. Ők sem kevésbé ügyesek, mint a férfiak, viszont talán érzékenyebbek, ami a betegekkel való kapcsolat szempontjából fontos lehet.

Meg kell velük találni a hangot, és ha ez sikerült és megvan a kölcsönös bizalom, akkor lesz sikeres az együttműködés. Arra egyébként, hogyan kell viselkedni a betegekkel, szerintem nincs általános recept. Van, aki szereti, ha helyette döntenek, más azt, ha élcelődnek vele, megint más viszont semmiféle személyeskedést nem tűr el. Egy azonban biztos: egy mosoly sokmindenen átsegítheti pácienst és orvosát egyaránt.